Idézetek

Minden tél szívében rejtezik egy vibráló tavasz, és minden éj leple mögött ott vár egy mosolygós hajnal.

Lehetek csinos,vonzó,s szép, lehetek egy tökéletes,hibátlan kép, Lehetek humoros,bájos,kedves, Lehetek okos,művelt,rendes, Lehetek tudásod,boldogságod bölcsője, Lehetek gondolatod,szavad örzője, Lehetek egy fénylő csillag feletted, Lehetek egy barát ott melletted, Lehetek az,kivel sorsod mindig összefut, Lehetek az,ki nélkülem is ugyanoda jut, Lehetek a mindened,a végzeted,az életed, De semmi nem leszek ha ezt észre nem veszed!

Az álmaimból és reményeimből szines, süppedő szőnyeget fonok. És éjjel-nappal fonok egyre-egyre, a munka édes, sürgető, konok. Beléfonom a jelen bús magányát ciprus-színével is kegyetlenül. Amely fölött az őszi alkonyatban lágy tétován fehér galamb repül. Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg, nagyboldogan terítem majd eléd: menj végig rajta s érezd meg a lelkem különös, vágyó, rezgő ütemét…

A sóhajország árnyán Laktam egyedül, árván, Lelkem mocsár volt, mély magány, S az angyali jó Eulália lett remegő arám, A sárgahajú Eulália lett mosolyos arám. Ó - a szeme ég, Mint éjjel az ég, Ha csillag rakja ki a nagy űrt! S a lágy pihe-gyöngy, A bíbor, a gyöngy, Mit holdsugár ragyogása szűrt, Nem oly aranyospuha, mint Eulália fürtje, a sárga fürt, Nem oly sugaraspici, mint Eulália fürtje, a drága fürt. A bánat - a mult A semmibe hullt, Mióta angyali lelke véd; Az ég aranyán Ég a halavány Astarte s már az éj se setét, Ha rám veti jó Eulália felragyogó szemét, Ha rám veti szent Eulália lágy ibolyaszemét.

Végtelenbe hulló percek, szívem érted reszket nem eresztelek, mert engem már közéd rajzolt az élet, s így lettem árnyéka a benned bújó fénynek.

Az éj leple alatt besurranó nyár halkan kopogtatott be hozzám, erdő széli házam kitárt ablakának nyikorgó hangjával. A zöldellő tölgyfák levelei között fogócskázó szellő langyos fuvallatával megcirógatta arcomat, ahogy máskor is szokta és kicsalt szobámból a kinti világ rejtélyébe, elmúló csillagokat számolni. Friss, üde lehelete a közeli rétekről, bódító virágillatok kavalkádját sodorta felém, elseperte, kétségeket keltő gondolataim megmerevedett képzelgéseit. Csábító simogatása új remények, felderítetlen tájai felé hívogatott és én engedelmeskedtem kérő szavának. A félhomály keltette félelmem megtorpanásra késztetett egy szemvillanásig, de kíváncsiságom felülkerekedett rajta, mint hajdanán, mikor az ifjonti hév látatlanban mondott mindenre igent. Hagytam, hagy lopja be magát lelkembe az erdő zsongó zenéje, hagy késztesse kalandozásra, kiéhezett testemet. Még nem tudtam, hogy erdei sétám kanyargó ösvényének végén ott talállak majd, és szemedből végtelen pillanatok fénye ragyog majd rám. Még nem tudtam, hogy mosolyodban ott van elrejtve egy szó, minden titkok kulcsa, mely általam leolvasásra vár. Még nem tudtam, hogy szívemben régóta ott vagy már...